Már a negyedik meghirdetésen (pályázaton) vagyunk túl – mondja Fodor György, a szolnoki Munkalehetőség a jövőért nonprofit káefté ügyvezetője. – A pályázati forintok arra valók, hogy egyfelől napi munkát adjunk azoknak, akik nehéz helyzetükön változtatni, jobbítani akarnak, másfelől jövedelem ahhoz, hogy esetleg az utcáról elkerüljenek és erre már volt példa – teszi hozzá.

Az elmúlt években először tizenegyen, aztán huszonhatan, tavaly tizenöten, az idén pedig tizennyolcan veszik igénybe a megyeszékhelyen. Vannak, akik eléggé lenézik a minimálbérnél kevesebb havi összeget adó munkát, mások viszont a hatvannyolc ezer nettó forintot éppen hatvannyolcezerrel tartják többnek a nullánál. Aki csak teng-leng céltalanul, aki tragédiákon vagy csak saját gyöngeségén keresztül kerül az utcára, marad minden bevétel nélkül, mind lejjebb kerülhet. A napi rendszeresség, az érzés, hogy tennivalója van, hogy a rövid ideig elérhető, szerény segélynél többhöz juthat, hogy valamiféle társaságban töltheti hasznosan az idejét, kiutat jelenthet.

-Nem mondom, hogy mindennapos eset, de volt már olyan munkatársunk, aki az itteni, egy éves teendője mellett talált albérletet, vállalt még kiegészítő munkát-jövedelmet és úgy fest, hogy megállt a lejtőn. Sőt, igyekszik visszakerülni a rendes kerékvágásba. Egy éven át vehet részt a közfoglalkoztatásnak ebben a formájában az, aki rászánja magát.

Eleinte utcai söprögetéssel, szemétgyűjtéssel töltették az időt a havi juttatás fejében – ma is van ilyen teendő -, de Fodor György arról beszélt, hogy nemrég erdészeti eszközöket is vásárolhattak pályázati pénzen, vettek belőle gallyvágót, ágaprítót, rönkhasítót, láncfűrészt, teherautót. Hogy egy városban erre mi szükség van? Szolnokon, ez nyilván sokakat meglep, nagyjából száz hektárnyi erdőt tartanak nyilván, amit többek között ebben a programban résztvevőkkel tartanak rendben. A téli, ingyenes tűzifaosztáshoz szükséges több száz mázsa fát a káefté szerződéses dolgozói termelik ki, az aprítékból fabrikett készül, ami ugyancsak rászorulókhoz kerül.

-Lehet persze rossz véleménnyel valaki erről a hajléktalan programról, de én azt tapasztalom, hogy sok hajléktalanban támad föl ennek kapcsán a hasznosság érzése, akiket nem lelomboz, hanem földob, hogy szükség van a munkájukra és ha csak egyetlen embernek sikerül újra talpra állni, már akkor megérte. Az, hogy van cél, van feladat, oldja a haszontalanság vagy reménytelenség érzését, ha többre nem, akkor egy évre. A testben, lélekben is megrokkant embernek ez is egyfajta segítség.

Kiderül, hogy van olyan is a “társaságban”, aki már harmadik esztendeje vállalja az itteni feladatokat, lassan elkerül az utcáról. A lecsúszott ember nem szívesen beszél az okokról, van, aki nem is akar szembenézni vele, miért került utcára. Ha az utcai élet hosszas, elszokhat a normális emberi kapcsolatoktól annak résztvevője. Hogy talpra állhasson, hogy újra rendszeres munkához szoktassa magát, abban mankó lehet minden ilyen szervezet. A programokban résztvevők akarata nélkül persze ez csak tüneti kezelés, de a pillanatnyi helyzetükön segít.

iSzolnok