– Az elmúlt ötven évben, amióta a szakmában vagyok, már több verzióban jártam Karcagon. Legelőször még a Neoton együttessel a hatvanas évek végén, majd a Taurussal is voltam, s a 80-as évek elején majdnem minden évben volt itt Korál koncert – idézi kötődését a művész a Nagykunság fővárosához.

– Amikor pár évtizede szóló karriert kezdett, nehéz döntés volt?

– Az az igazság, hogy mivel billentyűs vagyok, a zenekar mellett párhuzamosan készíthettem az önálló lemezeket is. Sokkal nagyobb volt a mozgásterem, mint egy gitárosnak. Mivel Zeneakadémiát végeztem, sokrétű zenei dolgot csináltam az ötven év alatt a klasszikus zenétől, a szintetizátor – lemezeken át. Írtam filmzenét és a televíziónak is dalokat – Sokan innen ismerik a Változnak az évszakokat, de a Homok a szélben ma is nagyon népszerű. Egész más kihívás a szóló karrier, mint a zenekari.

– Úgy tudom, négyévesen kezdett el zenélni.

– Budapesten, egy körfolyosós emeletes bérházban laktunk, ahová hétvégén jöttek muzsikálni a vándor zenészek hegedűvel, tangóharmonikával. Nekem ez annyira megtetszett, hogy a szüleimtől karácsonyra kértem egy tangóharmonikát, melyen hallás után megtanultam pár dalt. Egyik hétvégi ebédkor csend volt, nem jöttek a zenészek, akkor kimentem eljátszottam néhány dalt. A lakók elkezdték újságpapírba csomagolva dobálni nekem a pénzt. Ez volt az első tiszteletdíjam. Utána következett a zenei általános, majd felvettek a konzervatóriumba zongoraszakra. Akkor jött be a Beatles, a Rolling Stones zenéje, ami engem, a szüleim és zenetanárom legnagyobb bánatára eltérített a komolyzenétől. Úgy érzem az az ötven év, ami a szakmai pályafutásomban mögöttem van, megerősített abban, hogy én ebben a műfajban találtam meg saját magam.

– Sitke neve mára összefonódott Önnel. Úgy tudom, véletlenül látta meg annak idején a romos kápolnát.
– 1980-as évek közepén egy Korál turnén jártunk Vas megyében, s nem volt szállásunk. Akkor valaki ajánlotta, szálljunk meg Sárvár mellett 3 kilométerre egy rendbe hozott kastélyfogadóban. Láttam egy filmet Czifra György zongoraművészünkről, aki Párizs mellett egy kolostort vásárolt meg és rendbe hozott, ott művészeknek adott helyt. Innen jött az ötlet, hogy a zenészkollégáim segítségével mentsük meg a sitkei kápolnát. 1985-ben elkezdődtek minden év augusztus végén a kápolna-koncertek, 1990-ben az István a király jubileumi bevételéből rendbe hoztuk teljesen a kápolnát.

– Van Kossuth-díja, több szakmai díja. Melyekre a legbüszkébb?

– Hiába van sok állami díjam, érdemrendem, ha kiraknak egy plakátot és nincs tele a terem, akkor baj van, tehát nem a díjakra jönnek be az emberek, hanem a dalokra, azokra a közös élményekre, ami összeköt bennünket. Így a mai esti karcagi telt házra vagyok büszke.

– Jó egészséget kívánunk Önnek, hiszen hallottuk, vissza kellett vennie a tempóból.

– Nagyon vissza kellett vennem, szívproblémáim miatt az orvosaim csak maximum havi két koncertet engedélyeztek. Nem is vállalok többet. Bízom benne, hogy a jubileumi 40 éves Korál-év végén meg tudjuk tartani a tervezett nagy koncertünket, addigra felerősödöm.