SZOLNOK | Hamarosan költözik a főnix, az immár vagy negyedszer-ötödször föltámadó, életben maradó művésztelep. Költözik, mert legutóbb egy része ugyan megújult, de arról ne nagyon essék szó, hiszen volna mit bírálni az akkor elvégzett munkán. Most nagy megújulás lesz és nem csupán a műtermek-lakások kapnak tisztességes formát és javítást, de újabb raktározási, szállás és kiállító helyek jöhetnek létre. Erről beszélgetünk Verebes György frissen Munkácsy díjat kapott festőművésszel, aki egyébként a száztizenöt éves művésztelep – néhány napja egyébként pedig Magyar Örökség díjas telep – művészeti vezetője. Miközben állunk egy huszonéve készülő kép előtt, amiről Hohenstaufen Frigyes császár alaktalan arcával néz a múltba és tekint ránk bemázolt szemével, ránk, akik meg volnánk a jelen. Hirtelen összekapcsolódik nyolcszáz esztendő, a pápaság, aminek államát létrehozni maga Frigyes segített tán, de maga végül igen csúful vész oda, a szicíliai királyság, Aquinoi Szent Tamás, a templomosok…odaköltözött a történelem és Verebes György az idegenvezető, aki fonalakat köt össze közeli és távoli történetek szövetéből.
-Munkácsy díj? Nagyon-nagyon fontos nekem. Megtiszteltetés. Engem nem nagyon díjazgattak az évek alatt és most igen, egy szakmai díjjal. Ezért fontos – mondja, de már kanyarodik is vissza az útnak indító Zentára, a környékbeli tájra, a rokonokra, ahol aligha volt festőművésznek szánt előd, tán még inkább édesapja, akitől meg a zenét kapta hamubasült pogácsaként, ha messzi vidékre vetődnék a már apróként is rajzolgató legény.
Most itt van itthon. Azt mondja, hogy a Magyar Örökség Díj meg azért fontos – ennyire futotta Munkácsy-díj dolgában -, mert megint odavilágítottak a magyarok térképen Szolnokra, a sok éves múltra, a nagy művészeti hagyatékra, ami nem csupán a megannyi kínon-bajon átjutó telep érdeme (főként persze azé, az ott egykoron és ma alkotó annyiféle indíttatású, de nagy tehetségű alkotóé), hanem azoké is, aki sosem hagyták elhamvadni, a segítőké, akik rakták a tüzet, hogy föltámadhasson néha valóságos poraiból a művésztelep.
-Álmosdi Árpival (ő a megújulás tervezője, építésze) már évek óta rendezgetjük az ötleteket, igazítjuk az ígéretekhez, de most hamarosan hozzá fognak műtermek és lakások teljes fölújításához, épülnek raktárak a száz esztendő alatt megmaradt és gyarapodó gyűjteménynek, lesz kiállító terem és műhelyek, lesz a vendégeknek amolyan kollégiumi, egyszerűbb szállás, de legalább lesz. A látogató központ, azaz a bástya, amit turista látványosságnak szánnak, az kikerül a park szélére, a Zagyva partjára, nem zavarja a telep nyugalmát, viszont idevonzza majd a látogatókat. A kemence mellett, ugyancsak a telep szélén épül az új galéria, nagyobb és szebb és jobb, mint a mostani.
De most keresni kell a helyet a városban, ahová a tíz telepi polgár elhúzódhat, amíg a gépek zaja veri föl a csöndet, hogy karban tartsa és megújítsa a múlt fontos épületeit. Mert lakni közben is csak kell valahol. Meg azután dolgozni is kell, a művész nem igazán pihen; alkot, ha arra indítja a tehetsége. Nem tehet ellene semmit. Műhely, műterem is kell hozzá szobrásznak, festőnek. És persze jó lenne együtt maradni, de legalább közel lenni egymáshoz, mert megszoktuk és megszerettük egymást – mondja Verebes György. Szörnyű lesz, tán elviselhetetlen, de muszáj ennyit vállalnunk, mert most van akarat, van pénz és hát bizony szükség is van erre a megújulásra, hogy a száztizenöt évet tovább tudjuk gördíteni – mondja.
Sok, a szolnokihoz hasonló művésztelep jött létre a múlt század elején, de magyar földön kevés maradt meg. A szolnoki tán éppen azért, mert annyiféle irányultságú művész alkotott itt békésen megférve, barátságban egymással. Ma sincs másként. Alkotóhely, a sokféleségé, de a művészet és a művészek otthona, száztizenöt esztendőnyi múlt tiszteletével.
-Jó hely volt, jó hely most, de még jobb hely lesz a szolnoki művésztelep. Ez bizonyos – búcsúzik Verebes György és fordul vissza Frigyes császárhoz, de közben egyfolytában filmet pörget az agyában, hol is lehetne arra a kis időre igazi alkotóhelyet találni szobrásznak, festőnek, szóval a telepi polgárnak.
