A Jászság madárvilágáról tartott előadást Urbán Sándor, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Jász-Nagykun-Szolnok megyei helyi csoportjának elnöke a Jászok Egyesületének nyári szünet utáni első összejövetelén, szeptember 24-én a Pest Megyei megyeházán.

Az előadó a madarakat egy-egy élőhely köré csoportosítva mutatta be, hiszen a határban is, a házunk táján is, az emberi lakhelyek közelében is más-más jellemző madarak vannak, és megint mások a vizek környékén. Urbán Sándor először a határban élő madarakról beszélt. Mindezek előtt bemutatta a jellegzetes jászsági tájat Jászboldogháza és Jászalsószentgyörgy határában készült felvételeken keresztül, melyek virágba borult mezőket, parlagföldeket ábrázoltak.

Az egyik leggyakoribb madár a balkáni gerle. Kimondottan a határban élő, de ritkább testvére a szintén szürke vadgerle, amely a szárnya hátának barnázott tollazatával különbözik tőle. Jelentősen megfogyatkozott a búbos pacsirták száma. A feje búbján kis kackiás tollat viselő madár népi neve pipiske. Nevére azzal szolgált rá, hogy magát kihúzva valósággal pipiskedik. Megritkult a mezei pacsirták száma is az intenzív gazdálkodás elterjedés óta, azaz mintegy 40-60 éve. Fészkét kis barázdákba rakja, így rejtve marad a ragadozó madarak elől. Földszínű tojásai is beolvadnak a környezetükbe. Ennél fogva észrevenni is csak akkor lehet, ha a határban bóklászó ember előtt a madár felröppen.

Kép: BerényCafé

Az erdei fülesbagoly a határban, fasorokban vagy kisebb-nagyobb erdőfoltokban költ, télire viszont beköltözik a településekre. Nagyobb városokban sokszor százas példányszámban gyűlik össze.
A fácán tulajdonképpen nem őshonos, állítólag a rómaiak telepítették be, de ma már a magyar madárvilág ismert és színpompás tagja. Az utóbbi jelző különösen a hímekre vonatkozik, a tojók sokkal egyszínűbbek. A jelenség oka, hogy a csibékre utóbbi vigyáz, ezért nem lehet hivalkodó. Az egykor az Alföldön gyakori fogoly annyira megfogyatkozott, hogy ma már élményszámba megy találkozni vele.

A gyurgyalag Magyarország és Európa egyik legszínpompásabb madara, és költ a Jászságban is. „Méhészmadár” elnevezését onnan kapta, hogy ínséges időkben elkapja a méhet és a darazsat is. Homokbányák, löszös területek partfalaiban költ, például munkagépek által kiásott függőleges partszakaszokon is.
A szalakóta égszínkék-barna tollú, valósággal trópusi színekben tobzódó madár. A Jászságnak több pontján is költ faodvakban. Mivel az Alföldön kevés ilyen fa van, ezért ritka itt. Viszonylag nagy, csóka nagyságú, vagy kisebb gerle méretű madár.

Az elegáns megjelenésű szarkát ma már nem tartják annyira veszélyesnek. Egykor ugyanis a tanyák udvaráról elvitte a kiscsirkét, amit ma már azért nem tehet meg, mivel ő maga is, és a tanyasiak is beköltöztek a városba.
A vetési varjú egykor hatalmas tömegekben élt és fészkelt az Alföldön is. Mivel mindent megeszik, borzasztóan kártékony állatnak lett a 70-es évektől kikiáltva, amit – akár méreggel is – irtani kellett.

A magyar Alföld és Európa egyik leggyönyörűbb madara, a túzok utoljára az 1990-es évek elején fészkelt Alattyánban, azóta sajnos eltűnt.
Külön csoportot jelentenek a házunk tájának madarai. A fekete fejű széncinege, a kék feje-tollú kékcinege a téli etetők gyakori vendége. Az énekes rigó a legutóbbi időben kezd beköltözni a településekre, ahol érdekes, szép dallamos énekét egyre gyakrabban hallani.

Kép: BerényCafé

Füsti fecskéből a Jászságban akár 100 ezernyi is élhetett. Főként emberi építmények belső tereibe, istállókba, nyitott, szabad kéményű konyhákba, ólakba ragasztották jellegzetes fészkeiket, külső térben nem tudván fészket rakni. Mivel ehhez egyre kevésbé van meg az életfeltételük, számuk is nagyon megcsappant. A településeken fészkelő fehér gólya Jász-Nagykun-Szolnok megye címerébe is bekerült. A titokzatos gyöngybagoly elsősorban templomtornyokban, templomok padlásán fészkel. Ki gondolta volna, hogy az egykor tömeges veréb ma már védett lett. Ma már nincs tömeges állattartás, kevés a disznó az ólban, baromfi az udvaron, amelyek mellől ez a kis madár összeszedhetné a táplálékát.

A meggyvágó kertek-gyümölcsösök madara. A meggymagot is képes összeroppantani a termetéhez képest hatalmas csőrével, és a magot kienni belőle.
A kuvik halálmadár néven is ismert, pajtákban, padlásterekben szeret költeni. Nem okozója, előre jelzője volt a halálnak, hanem a haldokló vagy halott melletti virrasztás lámpája vonzotta, aminek a fényére odarepülő rovarokra vadászott.

A macskabagolynak macskanyávogásra emlékeztető kellemetlen, fülsértő hangja van. Emberi környezetben fészkel elsősorban.
A hírhedt seregély akkor istencsapás, ha sok van belőle, mivel megdézsmálja a szőlőt, gyümölcsöt. Tavasszal viszont, amikor megérkezik Afrikából, jól irtja az akkor rajzó cserebogarakat. Tömeges repülésük külön élmény, ahogy különféle alakzatokat formálnak, közel egymáshoz, miközben soha nem ütköznek össze. Ma már ez a madár is védett.
A rejtett életmódú aprócska ökörszem valóban rászolgál a nevére 2,5-3 centiméteres méretével, öt grammos súlyával.

Kép: BerényCafé

A ragadozó madarakat nem szeretik a vadászok, minden vadpusztulásért őket kárhoztatják, mivel úgymond megesznek mindent, megfognak mindent. A valóságban éppenséggel hasznosak, mivel a beteg, legyengült állatokat kapják el, és a dögöket is eltakarítják. A kisebb tyúk nagyságú egerészölyvet gyakran sasnak nézik, mivel utóbbihoz hasonló barna tollazata van. Annál azonban kisebb. A barna réti héja kampós csőre a gyilkolás eszköze.

A sas szárnyának fesztávolsága akár a két métert is meghaladhatja. Méretét nem érzékelhetjük, mivel csak a magasban repülve láthatjuk. Egyik fajtája a ritka parlagi sas. Ez még a rókát, a kisebb kutyát is elejti, de elkapja a bárányt is.

A vörös vércse gyakori madara az Alföldnek, így a Jászságnak is. A magyar puszták féltett kincse a kékvércse. Telepekben költ. Önállóan nem tud fészket építeni, elhagyott varjúfészekbe telepszik be. Utóbbiak megritkulása egyedszámára is hátrányosan hatott vissza. Nagyon ritka, ma már fokozottan védett. A Jászságban a 31-es főút Jászberény és Jászjákóhalma közötti szakaszához közel, a Zagyva melletti akácerdőben fészkelnek.

A Zagyva, a jászkiséri (mesterséges) halastavak, a szennyvíztisztító telepek melléke, a mocsarak szolgálnak a vízi madarak élőhelyéül. Ezek felsorolva: a bakcsó („vak varjú”), barázdabillegető, bíbic, bölömbika, fekete gólya, függő cinege, gólyatöcs, gulipán, jégmadár, kanalas-, szürke- és törpegém, kárókatona, nagy lilik, szárcsa, tőkés réce, parti lile és nyári lúd.

Kép: BerényCafé

Közülük a nagytermetű nagykócsag a magyar természetvédelem címermadara. Ezt valamikor a tollai miatt pusztították, de sikerült megmenteni a kihalástól. A bíbic egykori gyakoriságáról határnevek tanúskodnak: Bíbicjárás, Bíbichát. A fekete gólya igen ritka, legutóbb az előadó Jászjákóhalma határában látta. Ez – fehér rokonával ellentétben – emberkerülő, erdők mélyén, hatalmas fákon költ. A függőcinege ártéri fűzfákra nyárfapihéből épített mesteri fészkei valóságos remekművek. Ezeket a legvadabb vihar sem képes letépni.
A folyóknak és a Zagyvának is jellegzetes madara a színpompás jégmadár.

A jászsági madarakhoz tartozik még a sárgarigó (aranymálinkó), mely a fák csúcsán fészkel, és a lombok között él. A fülemüle is szereti a sűrűséget, bokrokat, így parkokban, temetőkben lehet találkozni vele. Régi neve csalogány.

A madarak neve képeinken fentről lefele, balról jobbra: bíbic, fekete gólya, fiókáit etető fehér gólya, fürdőző szürkegém, gólyatöcs, gyöngybagoly, gyurgyalagok, héja fürdés után, kuvik zsákmánnyal, kékvércse, rétisas, vörös vércse.

BerényCafé