A Tisza-tó Matula bácsija a 127 négyzetkilométeres terület minden zegzugát ismeri.

Minket is körbekalauzolt.

„Visszafelé nem ezen a csatornán jövünk, hanem egy sokkal kisebben, az amolyan igazi Matula-féle lesz” – mondja tréfálkozva Végh József a csónak hátuljában, ahol a halkan berregő motort kezeli. Engem cukkol finoman, mert tudja, hogy lelkesedésemben azt híresztelem mindenütt, megyek a Tisza-tó Matula bácsijához. Nem tartunk még ott, kifelé megyünk a tóra a 10-es öblítő csatornán. A tiszafüredi kikötőből indultunk, Végh József tavasztól őszig ezt tekinti otthonának, haza csak aludni jár. A helyi kemping vendégeit viszi ki a tóra, igény szerint kenuval vagy motoros ladikkal.

„Sokan keresnek személyesen, mert itt nőttem fel, ismerem a tavat, és tudok beszélni is róla.”

Nincs ebben semmi túlzás, valóban ismeri a tórendszer minden rejtett zugát, állat- és növényvilágát. Az öblítő után rövid ideig az élő Tiszán suhanunk, majd eltűnünk egy zsilip mögött, és szűk, de jól hajózható átjáróba érkezünk. Errefelé ilyenkor, szeptemberben már kevesen járnak, leginkább a horgászok. Amikor 1973-ban megépült a kiskörei erőmű, a visszaduzzasztott Tisza legelőket, gyümölcsösöket, erdőket árasztott el. Akkoriban ezt sokan tragédiaként élték meg. Több mint negyven év elteltével azonban a területnek saját ökológiája lett, a Hortobágyi Nemzeti Park védettsége alatt áll, ezáltal a UNESCO-világörökség része. A csatornákat, az egybefüggő vizeket, a 43 négyzetkilométernyi szigetvilágot, azaz a 127 négyzetkilométer területen fekvő Tisza-tavat birtokukba vették a vadak, a madarak, a rágcsálók, a halak, a vízi- és szárazföldi növények.

Végh József úgy érzi, rendkívül megnőtt az érdeklődés a Tisza-tó és Tiszafüred iránt. Nyáron rengeteg vendég érkezett, nem is maradt ideje másik kedvelt elfoglaltságára, a faragásra. Pedig szerepelt ennek kapcsán a tévében is, bár csak később látta a felvételt számítógépen, amikor megmutatták neki.

„Én magam nem vagyok internetes – mondja. – Amikor testnevelő tanár voltam, elüldöztem itthonról, mert elvitte a gyerekeket a sporttól.”

Negyven évig tanított testnevelőként, és az utolsó években érezte igazán intenzívnek a netes világ terjedését.

„Volt egy jó kosárcsapatom, országos szinten játszottunk, aztán elkezdett elterelődni a figyelmük. Akkor döntöttem úgy, hogy nekem nem kell internet. A gyerekeim értenek hozzá, a kisebbik fiam a »menedzserem«, ő teszi fel a képeimet. Nem is szoktam nézni a honlapomat.”

A valóság itt tényleg minden virtuális csodát felülmúl. Megcsodáljuk a fehér tündérrózsát, amely májustól szeptemberig virágzik. Elsuhanunk a Kalandsziget mellett. A szigeteken őzek, rókák, vaddisznók élnek.

„Ha jön az ár, kiúsznak. A vaddisznó különösen jó úszó. Egyszer egy pubertáskorban lévő példány morogva úszott át előttünk, mert megzavartuk.”

A hódok sem restek, végzik a munkájukat, döntik a fákat. A friss hajtásokat akarják elérni.

„A hódnak nagy, bunkó pofája van – folytatja Végh. – Nem úgy, mint a vidrának, amely gyönyörű állat, folyton vigyorog, olyan, mintha a horgászokon röhögne, hogy míg azok nem fognak semmit, neki ott a szájában a ponty.”

Közben kiérünk a Nagy-morotvára, amely a szabályozás előtt a Tisza fő medrét képezte. Végh József megjegyzi, bizonyára sok kubikosnak kellett itt meghalnia, mire kiegyenesítették a Tiszát, majd egy-egy mondatban bemutatja a teljes élővilágot.

„A dankasirály takarítja a tavat, mindent összeszed. A kormorán rengeteg halat megeszik, annak ott például tele van a hasa. Kárókatona néven is ismerik. Télire kiköltözik az élő Tiszára. A fattyúszerkő ide jár a kisebb halakért és bogarakért. Ez a madár a fehér tündérrózsa levelén költ, négyszáz fészek található egy négyzetkilométeren. A nyílfű a dél-amerikai indiánok által is kedvelt növény volt, a krumpli helyett ették a gyöktörzsét, a közönséges rence pedig felül ártatlan kis sárga virág, de a vízben lévő alsó része húsevő növény, összeszedi a vízben lévő apró bogarakat, rákokat. A tiszai nép rucaörömmel etette a házi kacsákat.”

Talán nem követünk el nagy illetlenséget, ha eláruljuk, Végh József kis híján hetvenéves. Csak 2009-ben, túl a hatvanon kezdett fafaragással foglalkozni. Mielőtt kijöttünk volna a vízre, megmutatta a legelső képet, amivel az egész kezdődött. Egy halászsast vésett a fatáblára, mivel nagyon szereti ezt a madarat. Eredendően Németország északi részén, hideg éghajlaton költ, de egy példány eltévedt, és itt halászgat – fogalmaz.

Senki nem segített, maga tanulta ki a mesterséget lépésről lépésre. Rájött, hogy a képeit, amelyeket indigóval visz fel a fatáblára, érdemes térben kifaragnia. Egy év után már az apró részleteket is elkezdte érezni. Csak kézzel dolgozik, néhány vésővel, gépet nem használ.

„A jégmadaras képet ki is színeztem, pedig általában nem szoktam, de ez megkívánta. Egy héten át álltam gyakran a fészek alatt, és figyeltem, hogyan eteti a kicsinyeit.”

Odébb a rakamazi turul készül, már van belőle egy, az Budapesten kapott helyet. „Ezt itt magamnak készítem, ki akarom tenni a házam falára, lássák, hogy itt fafaragó lakik.”

Egy kilenc képből álló Vuk-sorozat is készül ezekben a hetekben a református óvodának. Nekik még nem készített képet; ő református, mégis a katolikusok kaptak tőle hamarabb ajándékot. Egy-egy ilyen mesefigurás kép egy hétig készül.

Végh József Benedek Elek leszármazottja, ugyanis nagyapja a meseíró unokaöccse. Nagyapja, Végh József Tiszafüred híres ügyvédje, Móricz Zsigmond és Ady Endre barátja volt. Posztumusz a város díszpolgára lett. Végh József akkor vette át a kitüntetést, amikor nyugdíjba vonult, és ő maga is elismerést kapott testnevelő munkájáért. A falon sok más mellett ott lóg a család megfaragott nemesi címere. 1552-ben egyik felmenőjük várkapitányként hősi halált halt, ezért az ősök huszonhárom falut kaptak a Felvidéken.

Édesanyja székely volt, Benedek Idának hívták. 1943-ban Székelyföldön a ludovikás tiszt édesapa megismerkedett az őket élelemmel ellátó nővel, és még a fronton összeházasodtak. Ezt követően a férj ment tovább a német frontra. A feleséget később, mivel magyarhoz ment hozzá, kiutasították a Székelyföldet ismét megszerző Románia területéről. Végh József édesapja 1946-ban tért vissza az amerikai hadifogságból. Ezután öt gyermeke született. Szerinte az, hogy félig székely, szerepet játszhatott abban, hogy így viszonyul a fához, a faragás mesterségéhez.

„Nagyapám nagy sportember volt, kilencvenévesen még úszott a Tiszában, én kísértem csónakkal. Hatalmas akaraterő lakozott benne. Apám térképész volt, ezért albérletről albérletre költöztünk, Kunhegyesen ért bennünket a forradalom. Apám részt vett az eseményekben, ezért hét évet ült Vácon Bényi Árpád debreceni festővel, Mensáros László és Darvas Iván színművészekkel. Hiába voltam élsportoló, engem sem vettek fel a főiskolára, minden papíron ott állt: osztályidegen.”

Végh József futballozott az NB II-ben, a Balmazújváros csapatában, valamint volt megyei ifjúsági válogatott kézilabdás is. Ahogy fogalmaz, az élete volt a sport. Végül levelezőn végezhette el a főiskolát Nyíregyházán, így már taníthatott. „Most meg a tó, a horgászat, az idegenvezetés és a faragás jelenti az életem, ez tartja bennem a lelket.”

Kint a vízen, miután megjárjuk a Szartost, a Dühös-lapost, ismét Füred felé vesszük az irányt. Átkelünk a beígért szűk csatornán is. A víz itt nem túl mély, rönkök fekszenek benne, de szerencsére kalauzunk mindet pontosan ismeri.

„Az Aponyhát olyan, mint az őserdő: alálátsz, de ki nem találsz belőle. Olyan ez, mint a Hungaroringen, a belső ívet kell elfogni, mert a külsőn fennakadsz.”

Csak kijutunk, és hamar az élő Tiszán találjuk magunkat. A 33-as főút hídját alulról végtelen számú fecskefészek borítja. A 8-as öblítő csatornán térünk vissza, ahol Végh József még elmeséli, hogy szinte az egész nyarat a vízen töltötte, a leghosszabb táv, amelyet kenuval, kézi erővel megtett, 37 kilométer volt egy nap alatt.

„Így marad meg a kondícióm. Mindig azt mondom, majd nyolcvanévesen hagyom abba. Harminchét év alatt tizenkét-tizenháromezer kilométert eveztem, szerintem ez Guinness-rekord lehet.”

Mi 16 kilométert kalandoztunk az édenszerű tájban, és egy kicsit úgy érezhettük, ez a nap nekünk is a fehér tündérrózsa levelén telt.

Magyar Nemzet